Alarm!

Még kint sem voltunk a városból. Vagy a lord érkezett meg Colomb-Bécharba, vagy az elfogott csendőrök kijózanodtak, és már rádióztak.

Hopkins ült a volánnal. Előredőlt, a gáz röfögve tódult a gépbe, és eszeveszetten száguldottunk az éjszakában... Épp hogy elhagytuk a várost.

Az egyik forduló után csikorgott a fék, és megálltunk.

- Mars ki! - mondta Tuskó.

Gyors kézfogás... Kiugrottunk a kocsiból, és a műút melletti árokba futunk... Az autó elzúg Hopkinsszal az éjszakába.

Siettünk úttalan utakon át, a mezőkön. Tíz perc múlva látjuk, hogy katonai autók rohannak a távoli műúton, lovak patája csattan... Kérdés, hogy meddig bírja Hopkins.

Most a város felől egy vonat fütyül. A fényszóró messze világít az éjszakába...

- A vonat... - mondja Senki. - Ez átmegy az Atlaszon... Marokkóba...

- No és?

- Gyerünk....

De nem a város felé rohant, hanem a colomb-béchar-i kőbánya felé, ahol ilyenkor minden csendes. Nappal dolgoznak csak a rabok az iszonyú hőségben. Itt néha tehervonat áll, amelybe rakodnak.

Egy kis őrházból kezelik a szemafort és a váltót.

- Várjon - mondta Senki Alfonz Yvonne-nak. - Te gyere.

Bekopogtunk a bakterhez, azután szépen elhelyeztük megkötözve egy sarokba.

Tilosra állítottuk a szemafort, és kisiettünk. Senki Alfonz néhány szóval megnyugtatja az ideges, fáradt lányt.

Ez ugyan az én feladatom lett volna, de nem akartam itt vitatkozni. Jó félórát vártunk. A távoli töltésen nyoma sem volt az üldözőknek. Hopkinsnak előnye van, és az ötliteres kocsit kitűnő állapotban vettük át.

Jön a vonat. Lassít... azután megáll, és pöfögve vesztegel.

A gépész és a fűtő kihajolnak, de máris felugrottunk a mozdonyra. És revolvert szegeztünk nekik.

- Indíts! Előre!

Itt a Szaharában nem tréfálnak a támadók, és ezt jól tudta a fűtő és a vezető. Yvonne-t is felsegítjük a lépcsőn... A gépész babrál a fogantyúkon.

- Mit akarnak? - kérdezte a fűtő.

- Az Atlaszon átjutni. Mi a Kongótól szökünk! Hány megálló van addig?

A gépész felkiáltott:

- Maguk azok?! Hej, fiú! Úgy fűtsd a mozdonyt, mintha a pokol lenne!... Hát maguk azok?...

Örömmel végigmustrált minket, miközben sebesen dolgozott a fogantyúkon, és a vonat rövidesen úgy vágtatott, hogy szinte kiugrott a sínből.

A fűtő kezünket szorongatta.

- Fiúk - mondta -, minden igazi francia nektek szurkol! Micsoda veszett fickók vagytok!

- Most meg elfogták a vonatot!

A népszerűség hatalmas szövetséges! Most már minden egyszerű ember a mi pártunkon van, örül, ha segíthet nekünk, és osztozhat a népszerűségünkben.

Yvonne először leült, azután végigdőlt a szénhalmazon, és elaludt.

A fűtő és a mozdonyvezető úgy dolgoztak, hogy ha az afrikai vonat sebességi díjat nyerhetne, akkor az óceánjárók kék szalagja a lokomotív kéményét díszítené. Borral kínáltak és előszedték a hazai ennivalót. Híres rablók élvezhettek ilyent, akiket valamiért szívébe fogad a nép. Egy Robin Hood élhette át ugyanezt korának mozdonyvezetői között.

Hajnalban már az Atlasz szikláin kúszott fel a vonat, és délelőtt a hegység tetején jártunk.

Felváltva aludtunk, mert népszerűségünk dacára résen voltunk...

Délután már az Atlasz keleti lejtőjén haladtunk lefelé! Ha Marokkóba eljutunk De Surenne-hez, nyert ügyünk van!

- Megállni! - mondta Senki Alfonz. - De csak annyira, hogy leugorjunk!

A gépész lassított, és mi leugrottunk. Yvonne-t Senki Alfonz a karjaiban tartotta.

A leány ugrás közben is aludt.

A vonat nyomban továbbrobogott. Körül mindenféle kis községek látszottak a hegyoldalban. És távol... Istenem! Marokkó!

- Itt elbúcsúzunk, Yvonne - mondta Senki. - Most már nem vihetjük tovább. Magának Marokkóban rokonai vannak, hívja fel innen telefonon őket, használja most már a Duran nevet...

- És maguk...

- Megyünk tovább.

- Fiúk... az Isten... az Isten... - nem tudta folytatni. Elfutotta szemét a könny.

Senki Alfonzot megölelte. Azután hirtelen hozzám lépett, két kézzel megfogta az arcomat és a homlokomat, megcsókolt.

Szóval mégis! Szeret!

Egy szőlődomb közepén megpihentünk.

- Most ezt a ruhát kell eldobni. Ha befut a vonat Marokkóba, akkor a környéken mindenfelé kutatnak.

Távolabb egy kis házikót láttunk. Arab pásztor lakhatott benne. Körül juhok.

- Gyerünk! - mondta. - Előre!

A pásztor egy csősz barátjával iddogált. Bekopogtunk hozzájuk, s miután megkötöztük vendégével együtt, elhelyeztük az asztal alatt. Majd az út két oldalán elindultunk Marokkó felé.

Én a csősz ruhájában, Senki Alfonz mint pásztor, vagy negyven juhval. Tíz percig sem haladtunk, amikor messziről katonaság tűnt fel.. Előttük robogott a rendőrség riadóautója.

Azonnal a földre hasaltam. Senki Alfonz nyugodtan ment, és negyven juhot terelt maga előtt.

Oda sem néztek, olyan képtelen gondolat volt, hogy ez valamelyik szökevény lehet... Már alig néhány száz méterre voltunk a várostól, amikor beláttuk, hogy hiába minden. A Marokkóba vezető utakat a rendőrség és katonaság tartotta megszállva.

Amerre a szem ellátott, mindenfelé fegyverek, szuronyok. De azt sem csodálta volna senki, ha három ember miatt a köztársaságban elrendelik az általános mozgósítást, és kihirdetik az ostromállapotot.

Az út menti autócsárda előtt két kocsi vesztegelt, de odabenn nem volt senki. A kocsi tulajdonosait a rendőrségre vitték, igazoltatni.

Távolabb még egy kocsi állt az úton, a sofőr újságot olvasott a tető árnyékában.

Senki Alfonz intett. Azután odament, és megszólította a sofőrt. Én a másik oldalról jöttem.

Miután megkötöztük, egy távoli bokor alatt helyeztük el.

Közben a negyven juh várakozott.

- Ülj be -mondta Senki -, vezesd a kocsit annak a fának a csapszék mellett, de előzőleg ugorj le.

Otthagyott. Tudtam, hogy ritkán csinál ostobaságot, tehát megtettem, amit kért. Az autó nagy csörömpöléssel felborult, miután kiugrottam.

Azután bementem a kocsmába. Alig volt a helyén valami.

Itt nagy verekedés lehetett. Minden feldöntve, üvegcserepek, törött szék, és kissé összeverten ott feküdt a tulajdonos és a pincér.

- Mi volt itt?

- Telefonáltam... - mondta Senki. - Most igyunk egy kortyot.

Néhány perc múlva sivítás hallatszott. Sziréna.

- Megint egy riadóautó! - mondtam.

- Nem. Ez a mentőkocsi. Kihívtam őket egy felborult autóhoz...

A mentőorvos és a sofőr csodálkoztak, hogy senki sincs az autóroncs mellett. Még jobban csodálkoztak, amikor úgy vágták fejbe őket, hogy aléltan zuhantak a földre. Mivel ott volt a mentőkocsi, egy hordágyra helyeztük őket, és az autó elindult vissza.

Sivítva rohant a kordonnak. Senki Alfonzon a sofőr sapkája és köpenye. Én a beteg mellett ültem, ahogy a mentőknél szokás, mert időközben esetleg magához tér valamelyik, és nyugtalankodik...

Ilyenkor újra fejbeütöttem, és csend lett.

A kordon szétrebbent, és az autó befutott Marokkóba, nagy szirénázással, egyenesen a hadtestparancsnokság épületéhez. Általános feltűnést keltett a mentőkocsi.

Senki Alfonz leugrik, és az őrszemhez lép.

- Súlyosan sebesült főtiszt van velünk. Közölni akar valamit De Surenne márkival. Fontos katonai titok. Gyorsan! Nem lehet leemelni a kocsiról, halálán van.

A poszt elrohant. Én még utoljára fejbeütöttem éledő ápoltjaimat, és szintén kiszálltam.

Itt voltunk! A Kongótól!

- A törvény nevében!

Tíz rendőr fogott közre bennünket. Tíz revolvercső meredt ránk.

- Megálljanak! Fontos parancsot hoztunk!

- Indulj, vagy lövünk.

- Nem!

Ezt egyszerre mondtuk.

És most De Surenne márki lépett ki a kapun csodálkozva. A rendőrkapitány feszesen tisztelgett.

- Excellenciás uram! Ezek az Igoriból érkezett szökevények!

- Hogy az ördögbe jöttek ide?!

- Mentőkocsin!

- Magukat én ismerem - mondta a márki, miután végignézett rajtunk. - És sajnálom, hogy így végezték.

Senki Alfonz tisztelgett.

- Tengernagy úr! Egy levelet kellett kézbesítenem önnek...

És átnyújtotta a levelet a címzettnek!

- Hm... - mondta a márki - mi ez? Szakácskönyv?

- Bocsánat...

A másik levél volt, amelyben Levin szakácskönyvét vittük magunkkal az őserdőbe. De egy pillanattal később... Igen! Ez az a pillanat, amelyért érdemes volt a világra jönni.

Átadtuk az igazi, ötpecsétes levelet, sértetlenül, benne a tábornok jelentésével!

Közben ezrekre menő tömeg hömpölygött körül, és mindenfelé a környező utcákban összetorlódott a kíváncsi sokadalom.

Zaj, kiabálás, pufog a gumibot, a nők sikongatnak... Néhány ember halkan éljenez, ezeket letartóztatják...

Marokkó utcai élete teljesen megbénult. A városban elterjedt a hír, hogy itt vagyunk, és mindenki látni akart bennünket.

- Ki küldte ezt a levelet?

- A levélről semmit sem mondhatunk excellenciádnak.

- Miért?

- Katonák vagyunk. Parancs, az parancs.

...A tömeg áttörte a kordont... kard villan, bot puffan, ordítozás... Nekiszorítanak bennünket a kapualjnak.

De Surenne zsebre teszi a levelet.

- Vigyék ezeket a Guerliz erőd parancsnoka elé - és felénk fordul. - Ez a levél enyhítő körülménynek számít bíráik előtt? - kérdezte keményen.

- Oui, mon excellence.

- Ha így van, régi érdemeikre való tekintettel gondoskodni fogok, hogy a haditörvényszék figyelembe vegye. Bár arra, amit maguk tettek, alig van mentség... Kár, hogy idejutottak...

Megfordult, és otthagyott bennünket. Közben a rendőrséget mgerősítették katonasággal, és a zsibongó tömeget a mellékutcába szorították, sorozatos attakokkal.