Ez... nagy mutatvány volt.

A tábornok boldogan kapott a jelentése után.

- Ez az!

Először életemben láttam, hogy Senki Alfonz meglepődik valamin.

- Hát mit adtál oda?

- Amit már készen tartottam, és gyorsan kicseréltem.

- De miféle levelet adtál át?

- Kvasztics írta tegnap azt a levelet. A tábornok tudatja benne, hogy fogva tartják itt, és gyanús neki, hogy túl rendesen bánnak a fegyencekkel. Az igaz, hogy a vasút épül, de négerek dolgoznak, és a rabok uralkodnak. Azonnal vizsgálatot kér.

- Ez nagyszerű - suttogta a tábornok. - Így nem tudják a gazemberek, hogy ismerem a csalás lényegét, és benne maradnak az egérfogóban akkor is, ha maguk szöknek...

- Közben visszajött a káplár de elkésett a szenzációval. Persze mindent hallott, még azt is, hogy a tábornok térképet csinál, és Csülök lopja Hopkinstól a tábornok úr szivarvégeit, mert ittlétére nem akar kérni ilyesmit.

- Mondtam, hogy ne hagyjuk magyarázni - dühöngött Hopkins -, mert még majd kezet csókolhatunk neki!

- Ha hagyom...

- De hogy szökhetünk meg? Nincs tutaj...

- Kinek kell tutaj? - kérdezte a Török és füttyentett...

A másik szoba hiányzó falán át behallatszott a víz harsogása, de most halk kiáltással valaki felelt a füttyre...

...A vízen egy nagy bárka tűnt fel, megrakva mindenfélével, és Kvasztics Fedor, a rovott múltú hajóorvos ült a lapátok mellett.

Yvonne nagyot sikoltott örömében, és megölelte a Török Szultánt.

Most mi volt ez megint? Hogy ismerje itt ki magát az ember ezzel a csavargóval?

- Félek, hogy egyszer elkésel a magyarázattal - mondta Senki Alfonz.

A Török Szultán napról napra több holmit akasztott magára. Sípot, térképet, iránytűt, látcsövet, lepkegyűjtőt és természetesen látcsőtokot.

Az iránytűt és a térképet nekünk adta. Felajánlotta a lepkegyűjtőt is, de erről lemondtunk.

- Még rakodnak - mondta. - Most menjetek.

- Mit rakodnak?

- Egy kis iparvágányt húztak fel idáig valamelyik hajózásra alkalmas szakasztól és onnan szállítják az építkezéshez szükséges anyagot meg minden egyebet, amit Matadiból küldenek. Egyszer havonta jön ez a kis vasút...

- Siessenek - mondta a tábornok. - Semmit sem szabad kockáztatni...

Potrien levette a kabátját. A Török Szultán letette a sípját, térképét, lepkegyűjtőjét és látcsőtáskáját, hogy szintén ingujjra vetkőzzön. Hopkins a lepkegyűjtőt és a látcsőtokot nézegette titokban, hogy esetleg megtalálja a szivarjait. De a Török látcsőtokjában igazi gukker volt.

A csónakot Potrien és a Török Szultán fogták a cölöpkunyhó oldala mellett, mert a víz sodra iszonyúan erős volt. És kedves krokodilok csapkodtak körülöttünk.

A tábornok megölelte a leányt. Én szálltam be elsőnek. Tuskó Hopkins, ahogy megbeszéltük, elvette Potrien revolverét, sőt magára akasztotta az őrmester katonai érdemkeresztjét is, végül a féltve őrzött üres látcsőtokot, amelyben a tábornok szivarcsutkáit őrizte.

- Siess, te lajhár! - ordította a Török.

Hopkins is a csónakba ugrott, végül Yvonne, és azután elengedték a szorító kezek, megbillentünk... A Török a kunyhó szélén állva egy hosszú léccel tolt bennünket a folyó sodra felé, mert evezni még nem lehetett. Végre nekilendült a csónak...

- Szerbusztok! - kiabálta a Török Szultán, és a felszabadult hosszú léccel négy-ötször úgy vágta fejbe Tuskó Hopkinst, hogy csak úgy zengett a deszka.

- Csak látszat - nyugtatta meg az üvöltő köpcöst. A következő pillanatban a folyó elkapta a csónakot.

Alaposan megragadtuk az evezőt, hogy a szűk mederben veszettül csapkodó, rohanó Kongó ne penderítse ki ladikunkat a folyó közepére.

Kiálló szirtekbe döfködtük kétoldalt az evezőt, hogy elkerüljük a hajótörést, és a part felé irányítsuk a csónakot.

A telihold fényében mint üvegtörmelék ragyogott a sok hirtelen feltűnő pikkelyes fej, amint kibukkan és eltűnik a kavargó örvénygyűrűk között.

A sziklák körül magasra felcsapódó tajtéktornyok jelezték, hogy ez a világ legzabolátlanabb folyója.

Az egyik evező homokzátonyba hatol, és eltörik. A csónak megfordul a középpontja körül... Senki Alfonz evezője jobbra-balra csap, mint a villám, hogy a másik lapátot is pótolja.

- Végünk - súgja Kvasztics.

Ha kisodródunk a folyó közepére... akkor ottvesztünk... De szerencsénk van. Nagyot zökken a csónak... Megfeneklettünk.

- Zátony?

- Nem. A parton vagyunk. De most ellepi a dagály - mondja Senki Alfonz. - Egy órán belül lefut alólunk a víz...

- Leviszi a csónakot...

- Feljebb toljuk.

Nekidől az evezőnek, és benyomja a mederbe. A csónak recseg... feljebb csúszik a homokpadra... még... még... Arányos, nyúlánk alakja kimagaslik a feszülő evezőn. Most megint olyan, mint valami óriási macska, mintha gumiból volna minden izma, ízülete. Nem feszül, hanem nyúlik az erőfeszítésben. Nem ismerek hozzá hasonló legényt, rajtam kívül...

Visszaül, és mosolyogva Yvonne felé fordul.

- Hogy bírja eddig az utat?

- Idefelé rosszabb volt! A forró Szaharán át...

- Azt hiszem, visszafelé még forróbb lesz a Szahara - felelte Alfonz, és megtapogatta zsebét, ahová a hatalmas lepecsételt borítékot tette. Várjuk az apályt. Kellemetlen, forró éjszaka volt. Az őserdő felől gazdátlannak látszó szempárok villantak meg a sötét háttérből, és harsogott a víz.

Közben Kvasztics megismerkedett Levinnel.

- Engedje meg, nevem doktor Kvasztics Fedor. Zongoraművész.

- Örvendek. A zeneakadémiai doktorátust mindig nagyon értékeltem.

- Nem függ össze a két cím. A zenétől független az, hogy doktor vagyok. Egyetemet is végeztem.

- Mit végzett még, doktor úr?

- Kényszermunkát. Ne vegye megbántásnak, de ön elfelejtett bemutatkozni.

- Nem mondták neki, hogy én Levin vagyok?

Hopkins nyel.

- Még nem mondtuk. Majd most - felelte gorombán. És szárazon odaszólt Kvaszticsnak:

- Ő Levin.

Meglepő dolog történt. Kvasztics egy pillanatra felugrott a csónakban.

- Ön Levin? Istenem! - kiáltotta mindkét kezét nyújtva. - Csakugyan Levin? Ez lehetséges?

Levin könnyes szemmel rázogatta a sápadt, morfinista orvos nagy, szeplős, petyhüdt kezét.

- Igen! Igen! Barátom! Én Levin vagyok.

- Ó! Milyen szerencse.

És megölelték egymást!

Megkövülten néztük a jelenetet. Kvasztics Fedor tudja a Levin-titkot? Hát ez mégsem elmebaj? Levin csakugyan volt valaha, valahol más is, mint ápolatlan és falánk?

- Ó, hogy önt itt kell látnom - siránkozott Kvasztics. - A nagy Levint, akiről annyit hallottam.

- Bizony, barátom! - felelte Levin, és sóhajtott.

- És mi juttatta ide?

- Cherchez la femme. (Cherchez la femme, helyesebben: keresd a nőt. Egy Lohengrin című regényben fordul elő, ahol a lovag nőt keres magának, majd hattyú lesz, és énekelnek. A szerző.)

- Sohasem hittem volna.

- Én sem - sóhajtott Levin, és meghatottan szorongatta az orvos kezét -, valamikor másképp indult a pályám.

- Kedves nővére Ruszcsukban lakik még ma is?

- Miféle nővér?... Én árva gyerek vagyok.

- Tessék?... Maga nem volt a cári balett kosztümtervezője?

Levin felsikoltott.

Azután eltaszította Kvasztics kezét. Úgy látszik, idegrohamot kap.

- De hát... miféle Levin ön?

- Elég...! Éretlen tréfálkozásban leli örömét! Nem képes arra, hogy önérzetemben sértsen, mert alantas ösztöneiből fakad.

És nem szólt többé...

Az éjszakában lassan múlt az idő. Egyre súlyosabb, légtelenebb forróság feszült a folyó fölé. Ködbe mosódott a holdvilágfény, és a színezüst sugarak füstszerű, fénytelen sugárzással lappangtak az emelkedő páratömb között.

Izgalmas félórát töltöttünk a csónakban. Ha felfedezik a szökést, akkor nem menekülhetünk. Egérfogóban ülünk. A negyvenöt fokos éjszakai hőségben dideregtünk. A csont, a tüdő, a gyomor fázik, az ízületek hasogatnak és zúg a halánték...

- Hajtsa a vállamra a fejét, és próbáljon aludni - mondja Senki Alfonz, és a leány szó nélkül engedelmeskedik.

Ez talán az én jogom lenne, de itt a csónakban nem lehet most helyet cserélni. A visszavonuló víz hangosan csobban. Yvonne már félálomból felriad.

Senki Alfonz átkarolja, és megveregeti a vállát. A lány újra ráhajtja a fejét, és elalszik...

Lassan virrad. Szárazra kerül a hajó. A halottfehérre vált, mozdulatlan partot végig, ameddig csak a szem ellát, krokodilok lepik be undok nyüzsgéssel.

Elhatároztuk, hogy az első napon olyan gyorsan megyünk, ahogyan csak lehetséges. Sajnos Levin, de különösen a hatalmas, kövér Kvasztics, nem bírták az iramot. Viszont Yvonne nagyszerű lány. Büszke vagyok a vonzalmára. Úgy jön velünk egyenletes gyors tempóban, hogy egy kiszolgált legionárius is megirigyelheti.

- Gyermekkorom óta sportolok - mondta, amikor dicsértük. - Bárcsak szegény Francis is ilyen lett volna. De ő költő akart lenni.

- Az írás nehéz mesterség - jegyeztem meg találóan, mint e foglalkozás nagyra hivatott ismerője. - Sok műveltséget, fáradságot és tintát igényel.

Délben zápor zúdult ránk. Valósággal fájt a vastag sugarú felhőszakadás pacskolása, és a harsogásban saját szavunkat sem hallottuk. De mentünk. Levin mindenfelé elbukdácsolt, botlott, zuhant, mert a vízfüggönytől elvakultan fáknak, bozótnak ütköztünk. A poggyászban található egyetlen vízhatlan ponyvát Yvonne-ra terítették, és mi valamennyien áztunk a roppant zuhany alatt, amely túlharsogta a hangunkat.

- A mindenit - lihegett Levin -, mikor szerelik fel a legionáriusokat esernyővel?

- Ha lehetséges is az ilyesmi, még mindig kérdéses, hogy a szökevény rabok és különösen civil tettestársaik számíthatnak-e erre a kedvezményre - üvöltötte a víz moraját túlerőlködve Kvasztics.

- Önnel nem beszélek. Otromba kigúnyoló.

- Esküszöm, hogy nem tudom, ki ön, és legszebb napja lenne életemnek, ha közölné!

- Elég! Távozzon mellőlem! Ne kényszerítsen arra, hogy ön miatt elhagyjam a dzsungelt!

- Csak szeretné - jegyezte meg kedélyes ordítással Tuskó Hopkins.

Estére elértük az első folyókanyart. Az eső egy pillanat alatt elállt. Itt, a félelmetes ellentétek vidékén, mindent az átmenet hiánya tesz elviselhetetlenné. Alkony nélkül lesz este, mintha egyetlen gigászi lámpa hunyna ki az égen.

Egyetlen vízhatlan ponyvánkat leterítettük, és a térképet tanulmányoztuk, összevetve a tábornok vázlatát a Török Szultán katonai térképével.

- Most körülbelül itt vagyunk - mutatta Senki Alfonz.

- Észak felé néhány nap alatt elérjük a Szaharát.

- Kérdés, hogy Fort Lamyból üldöznek-e? Itt van - mutatott a térképre Senki Alfonz. - Ha szerencsésen elkerüljük Fort Lamyt, akkor Nemasz-Rumbánál pihenhetünk. Nincs helyőrség.

- Reméljük, hogy több vaj van az igoriak fején semhogy köröztessenek.

Levin ülve elaludt. Kvasztics széles fehér holdvilágarca közömbös és fáradt volt, mint mindig. Legfeljebb sóhajtott olykor, mert nélkülözte a morfint, amihez Winter tanár mellett ismét hozzájutott.

- Ha köröznek - vélte Hopkins -, baj lesz.

- Akkor is sikerülni fog! - mondta bizakodva Yvonne.

Senki Alfonz azonnal lelkes lett:

- Úgy van, akkor majd kifőzünk valamit.

- Két tojást - motyogta Levin, aki a főzés szóra felriadt.

...Három óra pihenés után folytattuk az utat. Élelmünk volt annyi, hogy tíz napra beosztva szűkösen elég legyen. Csak erővel is bírjuk. Délben elértük a hidat. Függő, köves anyag volt, korhadt és foszladozó háncskötél fonatokkal erősítették meg. Alatta, negyvenméteres szakadék mélyén, rohant a Kongó.

- Először Yvonne megy át. Csak egy ember lehet egyszerre a hídon...

Yvonne bátran elindult. A középről mosolyogva visszanézett. Azután áthaladt. A híd néhány fonata elszakadozott.

- Itt baj lesz! Nem bírja ki ötünket - mondta Hopkins.

Most átment Levin, kissé rezgő térdekkel. Ahányszor a híd mozdult, a hajába markolt, és felsikoltott. Szinte ritmikusan tette ezt.

Ő volt az első férfi, akit sikoltozni hallottam. Olyan ideges volt, mint több híres filmszínésznő. A híd fonott végei most nem hasadtak tovább. Ki tudja, hány éve nem járt ember ezen a vidéken és ezen a hídon.

- Gyerünk! - mondta Hopkins Kvaszticsnak.

- Csak menjetek. Én vagyok a legkövérebb, és ha leszakad a híd, akkor szegény lány ott marad azzal a világhírű hülyével.

Ilyen fiú volt ez a hatalmas, petyhüdt Kvasztics, aki mint egykori hajóorvos, rovott múltja előtt igazi úr lehetett. Egy úr, ha börtönviselt, akkor is úr marad, mert a börtön nem mossa el a nemeslelkűséget. (Szemelvény a szerző személyes tapasztalataiból.)

- Hát akkor először menj át te - mondta Senki nekem.

- De...

- Csend! Neked Yvonne mellett a helyed.

Ebben igaza volt! Átmentem, egyenesen, gyorsan. Sajnos láttam a híd közepéről, hogy ismét levált kissé az egyik csomóra kötött háncsfonat a kavicsos part faláról...

Kibírja ez Tuskó Hopkinst, a Tanár urat és Senki Alfonzot?

Már jön a köpcös. Jól látja, hogy válik le a híd egyik fonala erős szakadással, de jön rendületlenül, szuszogva, hetykén félrecsapott kalappal. Mire átér, már csak öt-hat csomó tartja a hidat. És odaát vitatkoznak. Mit beszélnek annyit?... Yvonne mellettem áll, a karomat fogja, s a túlsó partra mered.

Szent Isten!

Kvasztics jön! Senki Aflonz előreküldi! Ha leszakad a híd, három hét gyalogút, amíg találkozhat velünk egy újabb hídnál.

Feszült pillanatok. Mint valami szobor, a fák közül egy mozdulatlan antilopfej lesi az eseményeket távolról. .

A hatalmas ember jön... Nyugodt és dölyfös járással... A híd szakad... Átjött, de csak két fonat csomóra kötött háncs tartja már a hidat.

Ezen nem juthat át ember.

- Várj! - kiáltottam át. - Majd kitalálunk valamit, és... Ne!

Ugrik... hatalmas léptekkel; egy... kettő... három... Ez valami földöntúli súlytalan futás, ahogy rohan szökkelve felénk.

Itt van! Átért!

Yvonne úgy szorította a karomat, hogy a veszélyes pillanat dacára boldogan dobban meg a szívem. Szeret!

Senki Alfonz épp hogy elkapja, mert a lány megtántorodik...

- Yvonne... Nincs semmi baj - mondta nevetve. - És tessék erőt venni magán. Ez jó jel volt. Velünk a szerencse.

- De erről majd máskor beszélgetünk - vág bele szokott durvasággal Tuskó Hopkins -, szeretnék már Marokkóban lenni...

Továbbmegyünk a dzsungel belseje felé, háttal a folyónak, amerre az iránytű pontosan északot jelez. Senki Alfonz és Yvonne messze előremennek. Mi kissé hátramaradunk.

- Azt hiszem, még nem üldöznek - mondja Kvasztics, és az elhagyott folyó felé néz.

Tuskó Hopkins a bőrtokba nyúl. Ettől természetesen semmiféle veszély nem választhatta el. Kivesz egy messzelátót belőle. Mi ez?!

- Megtekintem azonnal - mondja. - Ugyanis, amíg a Török nekivetkőzött, hogy Potriennel a csónakot hozza, elloptam a tokját látcsövestől, és otthagytam neki az enyémet. Ezzel tartoztam a szivarokért!

És a szeméhez emeli, de azonnal vigyorog.

- Ilyen hencegő pasas! Nincs üveg a látcsőben. Pléhdarabokkal fedte le a nyílást. Az csillogott messziről, ha a szeméhez vette.

- Elloptad a Török meszelátóját? - kérdeztem.

- Csak látszatot keltettem.

- Micsoda?

- Azt a látszatot keltettem benne, hogy az otthagyott üres bőrtokom az övé. Így sikerült kicserélnem, és enyém lett a látcső. Neki maradt a sok szivarvég.

Mennyi látszatügy volt ebben a kalandban!

Este Yvonne lázas lett. Hasonlóan Levin és én. Dideregtünk kinin nélkül. Mert azt nem bírt szerezni a Török. Lehetetlen volt a helyzetünk.

Én azért mentem, Yvonne-t egy rögtönzött, ponyvából készült hordágyon Tuskó és Senki Alfonz vitték, ha végképp kifáradt, de Levin mindent elejtett, bukdácsolt, énekelt, és állandóan egy zászlóalj kuktának vezényelt a trópusi láz önkívületében.

- Vigyázz... Tepsit elő! Pulykát tölts!

Kvaszticsot bíztuk meg Levin állandó hurcolásával, ha végképp nem bírt talpra állni. Mert itt aztán nem volt megállás. Ha a dzsungelben elfogy az élelem, akkor harangoztak mindannyiunknak. Tüskén, bokron át, a földön vonszoltuk Levint egy-egy bokájánál fogva, amikor Kvasztics kifáradt, ketten. Közben poggyászt is cipeltünk, de mindegy! Csak előre mindig, a légió jelszavával, ami őserdőben és sivatagban az örök direkció:

"Marchez ou crevez!"
Menni vagy meghalni.

Amikor beljebb értünk a sűrűbe, kezdődött a kézitusa a dzsungel tüskéivel, iszalagjaival, vastag, kúszó rotangokkal, a toronymagas, torz, elefántvastagságú törzsek alján. Örökös félhomályban, ahová sohasem süt nap, és minden növény kacskaringós, lidércnyomásszerű alakzatokban nő, fojtogatja egymást a dzsungel özönlő dús flórája összeszövődve, és a megölt ellenfél elsárguló testén végigfut a magas felé, ahol a fényt sejti.

A süppedő, átható szagú erdőalja titokzatos rovarokkal, csúszómászókkal van teli. Verjük, vágjuk az indát, bokrot, összehajló ágakat, hárman, mert ehhez Kvasztics is gyenge. Ehhez még egy átlag jó erőben levő legionárius sem elég, csak három ilyen, mint mi.

És ha kivágtuk véres bőrrel, halálos erőfeszítéssel az utat, akkor hurcoljuk magunkkal a többit, Levin már nem szól. Sárga arcán két vörös folt, mint odahullott, nagy festékpettyek. Piszkos, ősz haja a homlokán át sötét szemgödrére hull, és csak liheg.

Egy tisztáson, ahol megpihenünk, Kvasztics a bokáját nézi Levinnek. Duzzadt kissé.

- Ez szívgyöngeség - mondja az orvos. - Azt hiszem, nem bírja már.

Hogy jön a szív a bokához? Részeg ez a Kvasztics?

- Akkor táborozzunk - mondja Senki.

- És... mi lesz velünk, ha elfogy az élelem? - kérdezi Tuskó.

- Mit tudom én? Itt hagyjuk tán meghalni, mint egy kutyát? Velünk volt.

- Hm... Igazad van.

- Nem kell soká táboroznunk - mondja csendesen a Tanár úr, és tapogatja Levin pulzusát.

- Mi van?

- Agónia. Praemortális állapot. Szóval elkészült.

Yvonne távolabb fekszik a sátorlapon dideregve, Hopkinst valami ismeretlen rovar megcsípte, és most egy nagy kék csomó gyűlik a tarkóján.

Senki Alfonz lehúzza Yvonne csizmáját, és a lábát masszírozza. Köröttünk nyomasztóan szűkre szorul a dzsungel sötét, félelmetesen sűrű alja. Néma, mozdulatlan, titokzatos sűrű...

- Végy... egy deka... vajat... - suttogja Levin, és nyögve sóhajt. - Én... Istenem... A nagy Levin... most az egyszer jól... Megégette a nyelvét!... Nna! Köszönöm!...

Szinte értelmesen néz körül csillogóan fényes vizionáló szemével, és keserűen nevet.

- Mi van... cimbora - mondom keserű torokkal.

- Uram! Most nincs semmi!... A nagy Levin... megeszi, amit főzött... Pfuj... de kozmás egy élet volt... És Uram Istenem... Desszertnek... ezt az elátkozott Kongó... földet... szervírozták...

Visszahanyatlik és hörög. Megitatjuk. A szűkös vízadagot most nem méricskéljük. Iszik, amennyit akar. Még a nyakán is lecsurog.

Azért mégis furcsán ülünk, még Hopkins is... No nézd csak... a bogaras, vén Levin annyira a szívéhez nőtt az embernek. Miért?

Velünk volt... Nagy szó az itt, kérem, ha valakire elmondják, hogy: "Velünk volt..." Benne van minden...

Nagyon magasan, a mesebelien óriási fakoronák felett ritkás rész lehet, mert most egy csillag kandikál le, mintegy feleletül a nyomasztó aggodalmunkra, hogy íme, ilyen magas, fényes és örökké egyforma tünemények is vannak felettünk, amilyen a csillag! A csillagok bizonyára valami jó megoldást, boldog, végső meglepetést tartogatnak, ha az élet ilyen céltalan, szomorú, sivár, és főként már fogyóban van.

Kvasztics felhúzza Levin szemhéját. Odavilágít a zseblámpával, és egy rejtélyes szót mormol:

- Methastasis... - és hozzáteszi a másik szaknyelven is. - Kialszik a mécsese...

Hajnalban eltemettük a Kongó mellett, az őserdőben Levint. A híres, nagy Levint. És most, úgy látszik sírba vitte a titkát, amit gőgös mosollyal, egy főherceg sértett önérzetével őrzött meg, ha érdeklődtünk.

Fort Lamy már nem lehetett messze. És igyekeztünk nagy ívben elkerülni az erődöt. Pedig fogytán volt minden, és Yvonne állandóan lázas. Én is didergek a dzsungel nyomasztó hőségében.

- A leányt Fort Lamyba kell szállítani - mondja nekem Senki Alfonz.

- Én is azt hiszem...

- Kvasztics! Maga szintén nehezen bírja. Vigye el a leányt Fort Lamyba, jelentkezzen önként.

- Miért kell engem mindig bezárni?

- Nem lesz baja. Ez egy tábornok leánya - mondom. - Yvonne, Monte-Duron tábornok leánya.

- Mit beszélsz? - kérdezi Senki. - Ki az a Monte?

- Ha a tábornok apját ilyen néven dobták a tengerbe, akkor őt is így hívják.

- Micsoda hülyeség ez?

Most Tuskó Hopkins is kitört.

- Én is úgy tudom! Te beszéltél erről, amikor a tábornokot majdnem a vízbe dobtátok egy zsákban.

Senki Alfonz ránk néz, azután nem szól semmit. Úgy látszik, ő is belátja, hogy igazunk van. Csak szeret vitatkozni és oktatni.

- Maga meg akarta ölni a tábornokot? - érdeklődik Kvasztics. Senki Alfonz érthetetlen okból kifolyólag ordítani kezd:

- Ha nem hagyjátok abba nyomban ezt az ostobaságot, akkor fejbe ütök valakit.

- Te mondtad - üvölt vissza Tuskó Hopkins. - Ne nézz hülyének mindenkit!

Senki szó nélkül otthagy bennünket. Persze, most kínos neki az eset.

A leányt felváltva visszük ketten. Nem gyengült le nagyon, csak lázas. Ha kininünk volna, akár folytathatná is az utat velünk. De így nagyon elerőtlenedik a láztól. Vágjuk a dzsungelt, visszük a leányt, és támogatjuk Kvaszticsot. Meddig bírjuk ilyen hitvány felszereléssel?

- Állj! - kiáltja Senki Alfonz. Az indának feszülő kések lehanyatlanak. - Emberek.

A csoda! Emberek, itt a vadonban? De ennek a Senki Alfonznak a szeme és a füle igen finom műszer.

- Várjatok - mondja, és már hasra bukva elkúszik a folyondárok alagútja alatt. Elmúlik jó tíz perc. Yvonne látta a jelenetet. Szólni is akart, de ez a Senki Alfonz olyan gyors, mint a mókus, vagy inkább, mint a leopárd. Most a lány mellkasára szorítja a kezét, mintha a szívdobogását fojtaná el, és abba az irányba néz, amerre Senki Alfonz eltűnt... Végre egy zörrenés... Előtűnik újra a spanyol.

- Katonák táboroznak itt... Egy műszaki osztag gyakorlatozik. Négy sátorral vannak.

- Na és?

- Odaviszi Kvasztics Yvonne-t.

- Nem megyek - mondja a leány.

- Nincs ellentmondás, kérem! Itt én vagyok a tábornok. Első a levél.

Yvonne elmosolyodik. - Téved. A levél már jó helyen van.

Senki Alfonz a zsebéhez kapott, és előhúzta a pecsétes borítékot.

- Itt van!

- Az nem a jelentés. Mialatt maguk az útra készülődtek, Monsieur Boulanger megsúgta nekem, hogy az igazi borítékot ő vette magához.

Dermedten összenéztünk.

- Azt mondta - folytatta Yvonne, és mi döbbenten ültünk, - hogy ő este a kis anyagszállító vonattal szökik, és a Kongó halászkikötőjéből hét nap alatt Matadiban van. De magukkal nem akar vitatkozni. Ha akarja az apám, elviszi a levelet, de csak akkor, ha becsületszavunkat adjuk, hogy maguknak nem szólunk. Én három napra tettem ígéretet. Most már megmondhatom.

Senki Alfonz felbontotta a borítékot.

A Levin tanítványai által nyomtatot szakácskönyv hullott ki belőle és egy levél.

"Ketless Fijugg.

Én dippenneteg nem! pisszom. Sem nem sengibben sem nem pisszok. Márrr eggyszer nem hall.Gaddatokk Rám. Di erőszakossog vagytog. Tsüllög. Assz a be. kébszellt hüjje eccer máár. Egy fontos írást ki. Adott. 1 Hölty pozorgánnak. Eszérrt ém viszem a tá. Borrnokbejelenléss? ét. Vassut assz bisztosapp mindd. dudaj. Este. Ha a 100-ados és a 1/2 szemmüs alsszig. Én bucclog. Vasuttal. Iborfággányon.. Sokxencsét negteggis

Kiválló diszttelettel: jól gittóltam velleteg."

Úgy ültünk, mintha fejbe ütöttek volna.

- Kár volt titkolni. Én is helyeseltem volna - mondta Senki Alfonz -, ha elmondja a Török, hogy mit akar. Az ő útja gyorsabb és biztosabb.

Yvonne szeme felragyogott.

- Boldog vagyok, hogy nem haragusznak.

Ez túlzás, mert Tuskó Hopkins úgy rágott egy pálmahajtást, mintha a Török Szultán nyaka lett volna.

Yvonne hízelegve megcirógatta züllött és köpcös társunk gondozatlan állát.

- Nézze... nem volt már idő újabb vitára... Aranyos Hopkins, maguk nem a levelet viszik. Sokkal nagyobb dolgot művelnek... A három testőr feltámadt, hogy odaálljon önzetlenül egy gyenge, szerencsétlen nő mellé.

Hopkins a simogatás következtében vörös lett, pislogott, és törülgette a verejtéket a homlokáról.

- Hiszen - mondta - nem is azért, de ez a Török, ez... mindig valami homályos úton járt... ennek mindig valami extra jut... az eszébe...

És köhögni kezdett, mert véletlenül lenyelt egy darab pálmát.

- Ha így áll az ügy - mondta Senki Alfonz -, azt is bevallhatom, hogy nem sok remény volt rá, élve eljutni a levéllel a rendeltetési helyre.

- Ez biztos - mondta Hopkins. - Ezt én is tudtam.

- Tehát, miután a levél nincs nálunk, most valamennyien jelentkezhetünk a katonáknál, és megvárjuk, hogy mit hoz a sorsunk. Azt hiszem, nincs mitől tartanunk, különösen, ha a Török Szultán simán továbbítja a tábornok jelentését.

- Magam is így látom - helyeseltem rövid, de érett megfontolás után.

- De engem ne áruljanak el - mondta Yvonne. - Duron tábornok leánya nem szeretné, ha társadalmi köreiben híre menne, hogy négy férfival járta a dzsungelt. Mert csak én tudom, hogy a három nemes testőr volt körülötte, és egy lovagtársuk.

Lovagtársunk éppen aludt, és kerek feje a mellére csüngve lengett jobbra-balra. Elindultunk kissé kedvetlenül. A tisztás felé ritkultak a fák, simán mehettünk. Egyszerre csak Hopkins oldalba bökött:

- Te érted ezt a dolgot a három testőrrel? - kérdezte halkan.

- Hm... az úgy van... - dühös lettem. - Te nagyon műveletlen vagy, Tuskó! Az ilyet tudni kell.

- Ezt a trükköt szegény Levintől tanultad.

- Azt hiszed, nem tudom?

- Azt.

- Hát jó. A három testőr egy színdarabban fordul elő, ami arról szól, hogy egy nemes hölgy atyját bezárják, és három jó házból való altiszt összead a zsoldjából kosztra- és lakásravalót, amíg az öreget jó magaviseletéért a letöltött büntetés kétharmada után feltételes szabadlábra helyezik, de minden héten jelentkeznie kell a rendőrségen... Ezt a színdarabot azonban te nem ismered.

- Ezt? - mondta gúnyosan. - Ezt együtt játszottuk! De mi van a gyémánttal, amit elhoztak Londonból, meg a zsebórákkal?

- Az a főtárgyalás-jelenetben van, amikor az atya elé kiteszik a bűnjeleket. Ezt tudnod kellene.

Rövidesen egész közelről hallottuk a hangokat, azután egy poszt lépett elő.

- Halt! Qui va la!

Öt perc múlva ott álltunk az egyik sátorban.. Műszakiak gyakorlatoztak itt, két tiszt volt egy kis osztaggal. Huzalokat szereltek a tisztáson, és egyik pálmáról a másikra telefonáltak egymásnak.

A tiszt közömbösen fogadott bennünket. Szökevények Igoriból. Szegények. Szép kis útjuk lehetett. Körözésről nem tud, pedig ő a rádiós tiszt, csak Yvonne lepte meg nagyon.

- A hölgy? Hogy került hozzátok?

- Eltűnt öcsém után mentem, aki Igoriban volt fogoly.

- Úgy?... Ön természetesen nem fogoly. Parancsol teát? Fáradjon... a sátramba...

- Szeretnék a barátaimmal lenni, amíg lehet...

- Úgy?... Na, mindegy... Reggelre itt lesz értük az őrjárat, addig velük lehet... Én nem akarom büntetni őket... Úgyis sok bajuk lesz.

Nem hittük volna, hogy így ér véget az expedíciónk. Egy kis sátorba kerültünk, és posztot állítottak a bejárathoz. Kaptunk kinint, teát, még cigarettát is... De igen szomorúan üldögéltünk. Valamelyik fáról egy recsegő hang hallatszott.

- Halló!... Halló!... Műszaki kiképzőcsoport, Jerome tizedes... Simon adjutant megbízásából!... Szökevények jelentkeztek Igoriból. Őrizetbe vettük őket. Három katona, egy polgári személy és egy leány... Simon adjutant... Őrjáratot kérünk... Igen...

Jól tudtuk, hogy legkésőbb hajnalra itt az őrjárat.

- És ha... A Török Szultánt üldözik Igoriból? - kérdeztem.

- Nem mehetnek vonattal utána, mert az egyetlen kisvasúton ő szökik. Biztos útja van.

- És ha... sürgönyöznek? És kikutatják? Akkor a tábornok jelentése elveszik!

Yvonne elmosolyodott.

- Az a ravasz fickó jól eldugta az írást. A látcsövébe tette, és ott lóg a bőrtokban az oldalán! Két csillogó bádogdarabbal zárta le a látcsőnyílást.